Contra Galileos – A galileaiak ellen című vitairatában mindkét vallást a birodalom periférikus, galileai szektájának minősítette.
A császárkor korábbi kegyetlen hatalmi viszályaihoz, küzdelmeihez hasonlóan viselkedő keresztényeket a következőképp minősítette: „Nincs az a vadállat, mely annyira ellenséges lenne az emberrel, mint a keresztények különböző szektái egymással.”
Bár mint említésre került, megkísérelte a jeruzsálemi templom újjáépítését, a zsidókat is egy elkülönülő szektaként minősítette, akik belső teokratikus rendszerük révén nem járultak hozzá a polgári alkotmányokhoz és a városok ragyogó kiépüléséhez, a tudományok és a művészetek fejlődéséhez. Itt bizonyára a hellenisztikus és római kultúra kiteljesedésére gondolt.
Filozófiai értelemben is bírálta a zsidókat és a keresztényeket, szerinte a zsidók Istene nem ismerte saját teremtményeit, akik nem tudták megkülönböztetni a jót a rossztól. Emberi alaptermészetünk lényege a hübrisz, a gőg, az önzés, ezt teremtésünkkel kaptuk. Nem érthette viszont a személyességet az Ószövetség Isten-ember kapcsolatában.
Másrészt azt is felvetette, ha az Isten a judaizmus szerint csak a zsidók Istene, Pál apostol miért beszélt Istenről, a ”népek Istene” kifejezést alkalmazva. Julianus lehet, hogy nem ismerte részletesen Pál apostol álláspontját, aki többször kifejtette, hogy a zsidók jelentős része elvetette Isten törvényét, csak a maga igazságában hisz.
Itt bizonnyal nem értette Pált, aki a Krisztuson keresztül mutatta meg az Istenhez vezető utat.
Julianust a következő századok keresztény egyházatyái ellenségesen ábrázolták, szinte feledésre ítélték. Ezt követte a későbbi keresztény egyháztörténet is. Példaként művei közül sem a Naphimnusz, sem pedig a Galileaiak ellen nincs magyarra lefordítva, csak kevés nyelven olvashatóak.
Lehet, hogy igaz, lehet, hogy ókeresztény legenda a császár utolsó mondata: “Vicisti Galileae!”, vagyis “Győztél, galileai!” Ezen beállítás, értelmezés szerint a császár egész életében Krisztussal viaskodhatott, az utolsó pillanatban pedig elismerte vereségét.
Nem zárhatjuk ki, hogy ha több idő adatik Julianus számára, akkor a korabeli sztoikus és újplatonikus filozófián keresztül közelebb kerülhet Krisztushoz.
Julianus halálát követően a hasonló korú Jovianus, a protectores domestici, vagyis a császári testőrség parancsnoka lett a császár. Római területek feladásával kényszerű békét kötött a perzsákkal, rendeleteivel ismét domináns vallássá tette a kereszténységet, azonban pár hónap múlva ő is meghalt.
Julianus számos megállapítása érvényes volt a következő több mint 1600 év történelmére, emberére is. Sőt megáll a mai nap, a kereszténységre vonatkoztatva is. Bár Julianust idézve, ma már a példaként a XVI.-XVIII. századhoz hasonlóan, nincs „vadállati kegyetlenség”, mely szinte mindegyik oldalon előfordult a kereszténység felekezetei közötti küzdelmekben. Ellenben van önzés, érdektelenség, a bűn iránti tolerancia, beteg liberalizmus, önfeladási hajlam.
A 360-as évek, majd a következő évtizedek döntő pillanatnak bizonyultak a Római Birodalom életében, mely akkor az európai civilizációt képviselte. Lehetséges, hogy most is döntő pillanatokat élünk Európa jövőjét illetetően?
,